Még Tőkés is lehet magyar miniszterelnök.

Aki a sportdiplomata poszton stramm, határozott, tüchtig legény, remek vacsorapartner, jól főzi a lecsót, lehet közméltóságként címeres ökör. Miért?

Elénekelte újra a gazdaságpolitikai vezérszólamot, az immár ismert Gömbös-Mussolini áriát a „jóléti társadalom alkonyáról” és a „munka Európájáról”, mely hamarosan beköszönt.

Történelmi távlatából mindegy, hogy az ítélet bilincs vagy kötél. Fő, hogy féljünk. Mert Orbán is fél.

Összenő, ami összetartozik.

Tarlós mester egyetlen innovatív lépése a hajléktalanok kitakarítása az aluljárók húgymarta telefonfülkéiből. És a metróépítés leállítása. Minden áll. A jó öreg Szélkalef áll. A legendás randi-óra áll. Politikai rock around the clock.

Olyan ez, mint amikor a BL döntő szünetében felsőbb döntéssel módosítják a játékszabályokat.

Ahogy Argentínáról írták valaha: „ez a csapat arra ítéltetett, hogy világbajnok legyen.”

De a Feritől mégsem kívánhatjuk, hogy olyan csekélységekért, mint Magyarország, felhagyjon pompás hobbijával, a politikával.

A nyomorultakat kitoloncolják mezőkre, lecsipkedik a segélyes segélyét, vegzálják a rokkantakat, díjazzák a gazdagot, a nincstelenséget büntetik. Akinek semmije sincs, annyit ér, mondta a klasszikus, s én ezért kitüntetném. Húsz éve a legelső őszinte magyar politikus.